Névadónk

József Attila mindennapos táplálékunk lett; a hatvanas évek óta éppúgy „a” költő szinonimája számunkra, mint valamikor Petőfi volt. Nyughatatlan, megállapodásra képtelen szelleme, politikai fordulatokban gazdag életútja, kétségbeesésbe torkolló szeretetvágya, s a maga tökéletes csődjének könyörtelen megvallása és a végs ő konzekvencia vállalása még prózai korunkban is erőteljesen hat a képzeletre – ennyi esendőség mindenkit lefegyverez. Nem sok költőnk van, akinek személyes sorsa és művészi teljesítménye ilyen mértékben föltételezi és magyarázza egymást. S talán éppen ez a nagyvonalúan ránk hagyatkozó gesztus, a személyiség kényszerű és ugyanakkor önkéntes kiszolgáltatása az, amely annyira csábítóvá tette írói és politikai mozgalmak számára e költészet kisajátítását, saját ideologikus igényeikhez való igazítását.

József Attiláról szólva nem elég azt mondani, hogy ellentmondásokban bővelkedő életútja volt, mert az volt szinte nemzedéke valamennyi jelentősebb tagjának is – ezt mérte rájuk a sors: a nagy világégést követő kiútkeresés összes kényszerességével és bizonytalanságával. A korán árvaságra jutó József Attila azonban mintha a többieknél is sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb lett volna. A fő esztétikai művében „világhiány”-nak nevezett állapot számára személyes élmény volt és maradt. Hiába próbált közösséghez tartozni vagy a szerelemben megkapaszkodni. „Légy, ami lennél: férfi” – írta, teljesíthetetlen feladatként élve meg a felnőtté válást. Attól, hogy Horger Antal nyelvész professzor a szegedi egyetemről eltanácsolta, máshol – egy másik egyetemen – nemcsak folytathatta, de be is fejezhette volna tanulmányait. Ő azonban ragaszkodott a kiűzetés parancsához: kiválasztottsága zálogának tekintette.

Hiszen József Attila igazán tudta, “a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit “. És mi hallgatjuk őt, ahogy ő hallgatta Thomas Mannt, a “szörny állam iszonyata” idején.

Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret

Nevét intézmények, színházak, művelődési házak, iskolák, utcák örökítik meg. Verseit ünnepségeken, irodalmi esteken szavalják, noha a korábbinál ritkábban. Születésnapján ünnepeljük a költészet napját. Századik születésnapjának esztendeje hivatalosan is József Attila-emlékévnek minősült. Õ maga életében nem dicsőségre és ünneplésre, csupán megértésre és szeretetre vágyott. “Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, ne ünnepelje bennem senki hősét. […] Versem azé, ki szívem versbe kérte és nekem elég a barátság érte”. “Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret ” – hirdette. Életében az általa áhított barátságban és szeretetben csak kevesek részéről, a szervezett munkások és haladó értelmiségiek szűk körében volt része. Versei szélesebb körben a felszabadulás után váltak ismertté. De megértettük-e igazán József Attilát? Megértették-e kortársai? Azok, akik barátai voltak, akik szerették és tisztelték? Megérti-e üzenetét a jelenkor? Mit üzen nekünk ma József Attila?

József Attila megismerése, felfedezése

Kimeríthetetlenül gazdag és sokszínű József Attila költészete. Versei “külön-külön” is szólnak mindnyájunkhoz. Befogadásához, mélységeinek megértéséhez különböző utak vezetnek. Sokféle módon fedeztük fel, fedezzük fel folyamatosan József Attilát. Mindenkinek, aki “megismerte és szereti” verseit, van egy magában ő rzött, hozzá külön is szóló személyes József Attila képe. A költő a hozzá vezető úton különböző arcait mutatja egyugyanazon olvasójának és tisztelőjének is. Mintha hagyma héját bontogatnánk, költészetének újabb és újabb rétegei tárulnak fel számunkra, anélkül, hogy a végére érnénk.

A közhelyszerűnek tűnő költői imperatívuszok konkrét, személyes tartalmat kaptak. “Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen.” “Légy fegyelmezett!” “Ne hadd el magad, öregem.” “Ne légy szeles. / Bár munkádon más keres – / dolgozni csak pontosan szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes.”

Személyes életünk és élményeink fényében kezdjük mélyebben, pontosabban megérteni József Attila költészetét. Újabb és újabb, korábban rejtve maradt, vagy felszínesen értelmezett oldalai tárulnak fel előttünk. Költői szépsége és filozófiai mélysége lépésről-lépésre tárul fel számunkra.

„Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindegyik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.”

A mindenséggel mérd magad” – vallotta. Költészete is a mindenség mércéjével mérhető . Bármi is verseinek tárgya: természeti jelenség, az emberi lét mozzanata, apró vízcsepp, végtelen csillagrendszer, magánytól szenvedő egyén, társadalmi közösség, közügyek és szerelem, mindenben a “mindenséget” – nem az elvont és mozdulatlan mindenséget, hanem a szakadatlan változások végtelen folyamatát – igyekezett költői formában megragadni és kifejezni.

Mindig a valóságból indult ki, de sohasem elégedett meg a közvetlen lét megnyilvánulásainak, részjelenségeinek, küls ő dleges tulajdonságainak felszínes ábrázolásával, naturalista leírásával. A valóság mélyére akart hatolni: a mélyebb összefüggéseket, a valóság “értelmét” akarta megismerni és megérteni. Büszkén hirdette: “Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább“. Tudta: “a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd“.

Egyedi és általános, véletlen és szükségszerű , múlt, jelen és jövő , történelem és közvetlen lét, jelenség és törvény verseiben dialektikus egységet alkotnak. A véletlenek végtelen tarkaságában mindig az általánost, a szükségszerűt: a törvényt kereste. A jelent a múltból kiindulva igyekezett megérteni, a jelenb ő l fürkészte a jövőt. “A világ vagyok – minden, ami volt, van.” “Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem .” A hömpölyg ő Duna (“a Dunának, mely múlt, jelen s jövendő , egymást ölelik lágy hullámai “), és az “egek fogaskereke” egyaránt múlt, jelen és jövendő , törvényszerűség és véletlen eleven dialektikájára emlékeztették költőnket.

Én felnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a múlt szövő széke és megint felnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.

 Tusa nélkül csatát nem nyerünk

Hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül csatát nem nyerünk” – figyelmeztetett. “Ne hadd el magad, öregem” – bíztatott.

„Bús jószág, ne vetéld magad! Együtt vágunk a jeges télnek. A jégből csak lucsok fakad, de hű társ – éhezők kísérnek. S ha most a tyúkszemünkre lépnek, hogy lábunk cip ő nkbe dagad, rajtad is múlt. Lásd, harc az élet, ne tékozold bizalmadat.”

Érted haragszom én, nem ellened, nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson.

Minket is bátorítanak az Alkalmi vers a szocializmus állásáról cím ű Ignotusnak ajánlott József Attila-vers sorai:

„Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok, a kincset azért a tárnák ő rzik és az lobog. És mindig újra nyitnák a bányászok az aknát, amíg szívük dobog.”

Költészetével köztünk él ma is. Ámbár testét Szárszón tehervonat kerekei zúzták szét, versei kitörölhetetlenül belénk ivódtak, legbelsőbb érzelmeink, világnézetünk részévé váltak. A “porráomlás”, az “ólálkodó semmi” ellen szól hozzánk. Õ figyelmeztet bennünket: “mindig, mindenütt megméressél!” T ő le tanulunk “forgószélben megállni helyünket“. Bíztat bennünk: “csípjük csak fülön az időt “. Nála keresünk menedéket és vigaszt, mikor úgy érezzük, “le vagyok győzve, de nincs akinek megadjam magam “, “úgy leszakadtam minden más világról, ahogyan lehull a gyümölcs az ágról“. Tőle tanuljuk, újra meg újra:

„Ez a fegyenc-kor leigázhat de szabad leszel, ha belül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.”

József Attila itt van velünk most is: szellemi kortársunk. Az ő igaza a mi igazunk is. Az ő tudatos elkötelezettsége a mi elkötelezettségünk is. Az ő harcias elszántsága a mi elszántságunk is. Az ő bánata a mi bánatunk is. Az ő keserűsége a mi keserűségünk is. Az õ szilárd hite a mi hitünk is. Õ erősíti a lelket bennünk: “élünk ám és van remény“.

Emberek, olvassatok József Attilát!

 

József Attila művészi pályája

József Attila (1905-1937)

Akár meg is fordíthatnánk a két dátumot: József Attila akkor született meg országosan elismert költ ő ként, amikor Balatonszárszón kiállították róla a hivatalos halotti bizonyítványt. A kor- és pályatársak többsége csak a bulvárszenzációként tálalt halálhír után döbbent rá, milyen kivételes életm ű vet alkotott ez a mindaddig csak „jó költő ”-ként számon tartott, zavarba ejtő en sokféle hangon megszólaló – ezért gyakran félreértett –, posztumusz fölfedezett zseni, akinek életútját kisgyermekkora óta váratlan veszteségek, lelki traumák, különös fordulatok szegélyezték –, s aki egyéni szenvedéseiből egyetemes érvény ű költészetet teremtett.

A feleségét és három gyermekét 1908 nyarán hűtlenül elhagyó apa, József Áron szappanfőző munkás alakja a „világhiányt” – a rejtőzködő és teremtményei iránt közönyös Istent – megtestesítő motívumként élt tovább fia lírájában. A családfenntartás gondjaiba beleroppant, 1919 karácsonyán rákban meghalt Mama (Pőcze Borbála) pedig – az anya–magzat kapcsolat modellje alapján – az individualizációs folyamatot, az egyén és a világ viszonyát metaforizálta az „elvegyüléstől” a „kiválásig”, a gyermekléttől a felnőtté válásig.

József Attila
az 1920-as évek elején
(Petőfi Irodalmi Múzeum)

József Attila 1928-ban
(Fotó: Mészöly,
Petőfi Irodalmi Múzeum)

A pályakezd ő József Attila merőben másképp viszonyult hajdani nélkülözéseihez, mint élete második felében. Kortársai 1929–30-ig „nevető költő ként” jellemezték a „csodagyereknek tartott árvát”, akinek tizenhét éves korában jelent meg első kötete, Szépség koldusa címmel, Juhász Gyula prófétikus elő szavával; aki anyja halála után – Jolán nővére előnyösnek látszó házassága révén – polgári környezetben és színvonalon nevelkedhetett: a makói gimnáziumi évek után előbb a szegedi, majd a bécsi egyetemen, később a párizsi Sorbonne-on tanult, és szinte kérkedett „gazdag szenvedéseivel” Nem én kiáltok (1924) és Nincsen apám, se anyám (1929) cím ű kötetei verseiben.

Az „ucca és a föld fia” az egyetemi kurzusok és a szívós önfejlesztés hatására igazi intellektuális költő lett: kivételes verbális képességét, kreativitását és kifinomult fogalmi gondolkodását minden létező stílusban érvényesítette, miközben az ősi lírai tradíciókat a modern törekvésekkel szintetizálta. Egyszerre volt „magyar, de európai”, aki az avantgárd irányzatok, a „tiszta költészet”, az antik versformák, népdalok, regösénekek, a Kalevala, sőt magyar nóták ritmus-, rím- és dallamképletét követve is hitelesen fejezte ki magát.

„Botrányai” már kora ifjúságától kezdve „híressé” tették. Tizenkilenc éves volt, amikor istenkáromlási pert indított ellene az ügyészség Lázadó Krisztus című verse miatt; Horger Antal, a szegedi egyetem konzervatív felfogású nyelvészprofesszora pedig – Tiszta szívvel című verse szellemiségét kifogásolva – eltanácsolta a tanári pályáról. 1930 januárjában Babits Mihály vereseskötetét durván kipellengérező „tárgyi kritikai tanulmányt” tett közzé A Toll című polgári radikális folyóiratban – s ezzel önsorsrontó módon maga nehezítette meg költői érvényesülését, hiszen Babits nemcsak a Nyugat főszerkesztője, hanem a Baumgarten Alapítvány fő kurátora is volt.

Egész életében mecénásokra szorult, mégsem tudott – s nem is akart – megalázkodóan beilleszkedni a magántulajdon szentségét hirdető és a tömegeket kizsákmányoló, erkölcstelen társadalomba. Kudarcait – különösen a nagypolgári neveltetésű , kiváló intellektuális partnernek ígérkező Vágó Mártával tervezett házasság meghiúsulását – már 1929-ben, úgynevezett népies korszakában, a Bartha Miklós Társaság tagjaként aktív közéleti tevékenységgel, az Elő örs cím ű lapnál pedig vitriolos kritikák írásával feledtette.

1930-ban csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz: szemináriumokat vezetett, Karl Marx közgazdasági tételeivel forradalmasította a hagyományos proletárlírát, vállalta az illegalitással járó veszélyeket. (Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötete példányait 1931 tavaszán az ügyészség elkoboztatta, Lebukott című verséért pedig bíróság elé idézték.) Élettársat is a mozgalomból választott. Szántó Judit munkásnő -szavalóművész – a moszkvai emigrációban élő Hidas Antal proletárköltő elvált felesége – otthont teremtett számára, de szellemileg nem tudta inspirálni.

Ekkortájt kezdte meg első pszichoanalitikus kezelését dr. Rapaport Samunál, aki vele stilizáltatta tanulmányköteteit, így a költő egyszerre mélyült el a lélekelemzés szakirodalmában és önnön tudattalanjában. Líráját és fogalmi gondolkodását a fizikai és a szellemi világ rejtett összefüggéseinek kutatása, az ellentétekből gyúrt új minőség létrehozásának a vágya hatotta át. A „mindenséggel mérte magát”, miközben a világhiány betöltésére hivatott művészetről, ihletről és intuícióról, a szemlélhetetlen világegészt láthatóvá tevő mű alkotásról elmélkedett (Költészetbölcseleti írások, Irodalom és szocializmus). Prózai művei – például a Hegel, Marx, Freud című , befejezetlen tanulmánya és töredékes gondolatkísérletei – arról tanúskodnak, hogy az „adott világ varázsainak mérnöke” a mélylélektani gondolkodást is az igazságos társadalmért vívott osztályharc szolgálatába kívánta állítani.

Eredeti gondolatait és intellektuális törekvéseit idegenkedve fogadták az illegális mozgalomban. Érthető , ha a méltatlan támadások után a csalódott költő lírája is áthangolódott. Külvárosi éj (1932) című kötetében már nem tömegeket buzdító, agitatív versek sorakoztak, hanem a Mondd, mit érlel…, A város peremén, a Holt vidék elégikus, meditatív, kérdező , önmegszólító költeményei, melyeket A Toll, a kolozsvári Korunk és a Népszava közölt először.

Lírai kedélyváltásához a pszichoanalitikus látásmód adott szemléleti mintát. A tudata mélyén lappangó szorongásokat – a vizuális-tartalmi sűrítménynek tekinthet ő álomszimbólumok mintájára – fogalmi-képi metaforák nyelvén fejezte ki (Ritkás erd ő alatt, Óda, Téli éjszaka, Eszmélet, Kései sirató, Iszonyat ). Saját válogatásában megjelent verseskötete, a Medvetánc (1934) már pontosan tükrözi az univerzum mértékegységéhez igazodó, kozmikus érvényű költészet eszményeit.


József Attila
1936-ban (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Az „analízis-függ ő vé” vált költ ő ben egyre kínzóbban éledtek újra a korai megrázkódtatások tetszhalott emlékei. Öcsödi lelencélményei: a szeretetet adó és visszavonó anya iránti ambivalens érzelmek, a nevétől-személyiségétől való megfosztatás traumája, a gyerekkori verések és a falubeli kölykök csúfolása – melyeket akkor élt át, amikor a cselédmunkára kényszerülő Mama 1910–12 között állami gondozásba adta két kisebb gyermekét – olyan versek, prózai művek, mélylélektani följegyzések formájában támadtak pszichodrámaszerűen új életre a múltfaggató költő emlékezetében, mint az Egy kisgyerek sír (1933), a Kései sirató (1934), az Iszonyat (1934). a Levegőt! (1935), a Szabad-ötletek jegyzéke, két ülésben (1936) vagy a Curriculum vitae (1937).

1936 elejétől az általa elnevezett Szép Szó című polgári liberális folyóiratot együtt szerkesztette Ignotus Pállal. Végre költészetét értő és méltányoló baráti körben dolgozhatott, ám labilis idegrendszere ekkorra már elvesztette teherbírását. Indulatáttételes szerelemre gyúlt új terapeutája, a kezelés során anyját mintázó pszichoanalitikusnő , Gyömrői Edit iránt. Az 1936 karácsonyán teljes visszhangtalanságba fulladt Nagyon fáj című kötet versei ennek a rajongásból gyűlölködésbe forduló, zaklatott érzelmi kapcsolatnak állítanak lírai emléket. A képzelet és a valóság világát egyre inkább összemosó költő 1937 elején idegösszeroppanással a Siesta szanatóriumba került.

Alig volt túl az érzelmi energiáit fölemészt ő Edit-szerelmen, első látásra beleszeretett a gyógypedagógusnak készülő Kozmutza Flórába, aki Rorschach-tesztet készíttetett vele. József Attila feleségül kérte, s antik mintákat követő , himnikus versekkel udvarolt neki – de a Flóra-ciklus már a reménytelenség bizonyosságával volt terhes. A tévképzeteibe belebonyolódó, kóros kisebbrendű ségi érzéstől szenvedő költő júliusban újra szanatóriumba került – de ott is alkotott: az utolsó percig bizonyítva, hogy nem „ őrült”, nem skizofrén, noha a korabeli orvostudomány szintjén erre a diagnózisra alapozták a kezelését. A Költőnk és Kora , a szublimáció tudatosításának formai asszociációk alapján született mesterkölteménye, már az Anyához, a „nagy Űrhöz” készülő lélek rezignált önvallomása volt.

Az Íme, hát megleltem hazámat… kezdetű „sírversét” három nappal halála előtt írta, hogy „munkaképességét” bizonyítsa Flóra előtt, aki a balatonszárszói családi panzióban is meglátogatta, ahol november 4-től – orvosi tanácsra – nővérei ápolták tovább depresszióba süllyedt fivérüket. December 3-án a beteg váratlanul olyan bizakodó és tettre kész lett, mint régen; délután leveleket írt – mint utóbb kiderült: szeretteitől búcsúzott –, este sétára indult, s a szárszói állomáson halálra gázolta egy tehervonat.

„Komor föltámadása”, a haláláért felel ő ssé tehető „bűnbakok” keresése és életm ű vének politikai kisajátítása több stációban folytatódott. Háromszor exhumálták földi maradványait és hantolták el újra Budapesten, a Kerepesi úti temetőben. 1994. május 17-e óta nyugszik a Mamával és elhalt családtagjaival közös sírban.

Gát utcai szülőháza és a szárszói panzió – földi és szellemi világrajövetelének helyszíne – ma emlékmúzeum, s évtizedek óta az ő tiszteletére ünnepeljük április 11-én a költészet napját. Születésének centenáriumi esztendejét, 2005-öt pedig az UNESCO József Attila-évnek nyilvánította.


Berény Róbert (1887-1953):
József Attila
(Olajfestmény. 1920-as évek. Magyar Nemzeti Múzeum)

CURRICULUM VITAE

1905-ben születtem, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám – néhai József Áron – három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek – disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám – néhai Pőcze Borbála – visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.

Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, – volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál – így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben – öt elemi elvégzése után – polgári iskolába jártam.

1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam. Ű

A VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A Kúria fölmentett.
Ezután egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. „Ilyen idős koromban én is írtam verseket” – mondogatta mindegyikük. A bankház később megbukott.

Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt – ma is tudom a nevüket, ők már tanárok – kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre – úgymond – ki ilyen verseket ír” s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései korok számára”, Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatba írta róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.

A következő évben – húsz éves voltam ekkor – Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák Bank vezérigazgatójának két fiát tanítottam. Bécsből – egy szörnyű nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt – egyenesen a Hatvany Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam a Sorbonnera. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban.

Ezután Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát mégsem tettem, mert – Horger Antal fenyegetésére gondolva – azt hittem, úgysem kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott, megalakulásakor, – referenciával azt hiszem szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki – az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is, – egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.
(1937)

József Attila élete

Apja Josifu Aron (1871-1937) szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála (1875-1919) mosónő. József Attila hatodik gyermekként született, ekkor azonban már csak két nénje, Jolán és Eta élt. Apja 1908-ban elhagyta családját. A kisfiút a Gyermekvédő Liga 1910-ben parasztcsaládhoz adta nevelésre Öcsödre; 1912-ben tért vissza Budapestre. A Ferencvárosban nehéz körülmények között, szegénységben éltek. Édesanyja rákban halt meg, ezután fia egész életét végigkíséri a fájdalom. Jolán férje, Makai Ödön lett az alig 14 éves fiú gyámja. 1920-ban Makóra került gimnáziumba, nyaranta munkát vállalt. 1922-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Megismerkedik Juhász Gyulával, az ő segítségével és előszavával jelent meg első verskötete (Szépség koldusa). 1923-ban a Nyugat is közölte verseit. 1924-ben a szegedi egyetem magyar-francia szakára iratkozott be, innen azonban Tiszta szívvel c. verséért eltanácsolták.

A költő ősszel a bécsi egyetemen hallgatott előadásokat; megismerkedett Németh Andorral, Kassák Lajossal, Hatvany Lajossal, Lukács Györggyel. 1926-27-ben Párizsban a Sorbonne előadásait hallgatta; tagja lett az anarchista-kommunista szövetségnek. 1927-ben hazatért Budapestre. 1928-ban kötött barátságot Illyés Gyulával. Rövid ideig a pesti egyetemre is járt. Kosztolányi Dezső segítő barátságát is élvezhette. 1928-tól szerelem fűzte a jómódú polgárcsaládból való Vágó Mártához, ám a lány hosszú angliai tanulmányútja miatt eltávolodtak egymástól. 1930-ban belépett a kommunista pártba. Élettársával, Szántó Judittal nagy szegénységben éltek Judit kétkezi munkával keresett jövedelméből. 1932-ben Illyés Gyulával és Szimonidész Lajossal röpiratot írt a halálbüntetés ellen, szerkesztette a féllegális Valóság c. folyóiratot. Hatvany Lajos, később Hatvany Bertalan támogatta. 1931-ben a moszkvai Sarló és Kalapács szociálfasisztának titulálta; minek következtében nem hívták meg 1934-ben a moszkvai írókongresszusra, “kihagyták” a kommunista mozgalomból. E csalódás hatására kiábrándult a kommunista pártból. Ezt követően szociáldemokrata és liberális körökkel talált kapcsolatot. 1935-ben pszichoanalitikus kezelője, Gyömrői Edit iránt támadt benne tragikus szerelem. 1936-ban végleg különvált Szántó Judittól, felújult kapcsolata Vágó Mártával.
A Szép Szó egyik szerkesztője lett. A Baumgarten-alapítványból segélyt, majd jutalmat kapott (1935, 1936). Nagyon fáj (1936) c. kötete sem hozta meg a várt elismerést. 1937 tavaszán szerelmes lett Kozmutza Flórába. Még az év nyarán a Siesta szanatóriumba került; nov. 4-én nénjei vették magukhoz szárszói panziójukba. Dec. 3-án a szárszói állomáson tehervonat kerekei alá vetette magát.

1938-ban posztumusz Baumgarten-díjat kapott. Méltó elismerése is ekkor kezdődött. 1948-ban életművét Kossuth-díjjal tüntették ki.

MINDENTUDÁS EGYETEME

Költői kalauz lelkünkhöz

József Attila lírája kitüntetett szerepet tölt be a magyar irodalom történetében. Versei révén ugyanis nemcsak a költő személyiségének változásait ismerhetjük meg részletesen, hanem egyben mi, az olvasók is közelebb kerülhetünk saját lelkünk titkaihoz – vallja Bókay Antal irodalomtörténész. A költő születésének centenáriumán erről a szellemi kihívásról kérdeztük.
Énszerkezet, önteremtés – hogyan lehet definiálni ezt a két fogalmat, melyek fontos szerepet játszhatnak József Attila életművének megértésében?


Janet Brooks Gerloff: “te árnyék!”

– Az én-nel, önmagunkkal kapcsolatos kérdések nem voltak mindig feltehetők, definiálhatók. Az “én” mint autonóm létező, mint fontos vonatkoztatási pont, amely köré az életünket építjük, meglehetősen késői fejlődés következménye. Korábban ugyanis minden, ami személyes volt, a környezet, a közösség, az életet szervező transzcendencia dolgai köré épült, mintegy színezte az élet menetét. A modern ember óriási váltást él át, a “szelf”, a saját személy másodlagosból elsődlegessé válik, az élet egésze ennek a hangsúlyos centrumnak a működéseként bomlik ki. Talán Szent Ágoston volt az első, aki a bensőségnek ezt a szerepét érzékelte. “Ne fordulj kifele; fordulj vissza önmagadba. Az ember bensőjében rejlik az igazság” – írta. De igazából a romantika kora volt az, amely a személyesség autonóm létét és meghatározó szerepét kifejezte. A XIX. század második felének költészete, a pszichológia tudományának megszületése vagy éppen Freud pszichoanalízise mind ennek a folyamatnak a produktuma. A XX. század elejének ebből a szempontból az volt az újdonsága, hogy az én-t, a személyt nem a nevelődés, képzés eredményeként gondolta el, hanem mint önteremtő, önreflexív erőt. Joyce Ifjúkori önarcképe, vagy Musil Törless iskolaévei című regénye ennek a fordulatnak a dokumentumai. Ez az a kor, amelyben az én, a szelf egy belső forma, szerkezet eszméjében jelenik meg.

A költészet ebből a szempontból kulcsjelentőségű. Az a bensőséges hang, amit lírának nevezünk, ennek a rendkívül jelentős modern fordulatnak a terméke, magának az autonóm énnek a hangja. A költészet olyan beszédmód, amely a személyességet dolgozza ki, személyes létünk létrehozza a lírát, és a líra segít személyességünket megragadni, elgondolni, elemeivel, összefüggéseivel szembesülni.

Kinek az “én”-je ez voltaképpen? József Attiláé, vagy a miénk, olvasóké?

– A modern lírát gyakran úgy határozzák meg, mint egy belső monológ kihallgatását. A modern költő maga is olykor döbbenettel érzi, hogy belőle egy belső hang beszél, szóvá szilárdul valami olyan, amely addig kimondhatatlan volt. Bizonyos értelemben a költő maga is Másikként találkozik saját belső élményeivel, de ugyanúgy, ahogy mi kései utódok az ő verse olvasásakor, már ő maga is úgy érzi, hogy ez egy boldogítóan vagy ijesztően ismerős másik. József Attila óriási jelentősége a magyar költészetben abban áll, hogy már nem a belső élmények kivetítésére, a világ impressziókkal, benső hangulatokkal való átfestésére törekszik, hanem az ént mint egy tárgyias, objektív konstrukciót fedezi fel, mélyebbre, addig láthatatlan mélységekbe jut így el. Az énnek ezt a felfogását szinte ugyanezekben az években dolgozzák ki a kortárs angol, német francia költők.

Ki teremtette a versekben fellelhető, ott kibontakozó költői “én”-t? József Attila, akinek a személyes sorsát életrajzi adatokból ismerjük, vagy egy “narrátor-én”, akit a költő alkotott? Másképpen: mennyire adja saját magát József Attila a verseiben?

– A nagy költő esetében a versben megjelenő én mindig jelentősen más, mint a tényleges életben működő személy, még ha a felidézett események azonosak is. Az életrajzból nem szabad verset értelmezni (vagy legalábbis igen óvatosan kell következtetéseinket kezelni), a vers viszont értelmet adhat, megmagyarázhat egy életet. Vannak olyan költők, akik versükben kidolgozták saját sorsukat, még haláluk módját is, mások meglehetősen távol tartották személyes életüket attól a lírai történettől, amit a versük fogalmazott meg. József Attila sorsa, öngyilkossága nagyon pontosan megjelenik verseiben, önéletrajzi írásaiban, ő mintegy előre kitalálta saját sorsát, egy olyat, amely az életről meglévő elképzeléseinek konstrukciójába belefért.


Janet Brooks Gerloff: József Attila-portré II.

“Egy őrült lélek máglyákat keres” – írja a tizennyolc éves József Attila korai, Önarckép című versében – ez jellemezte volna lelki alkatát?

– Ez egy nagyon korai vers, még annak a hangulati alapú adys költészetnek a produktuma, amit gyorsan maga mögött hagy. Az én és az őrület kapcsolata itt még csak romantikus gesztus. Az őrület lehetőségének az átélése, elemzése majd csak kései költészetében jelenik meg, ilyen például a Ki-be ugrál című 1936-os verse.

Lélekábrázolása sokszor pszichológiai pontosságú. Tudunk arról, hogy miként törekedett a lélektanilag tudományos szintű személyiség-ábrázolásra?

– József Attila 1930-1931-től kezdve került intenzív kapcsolatba a pszichoanalízissel, amely a lélek, a személy önismereti tudománya, a gyógyító önismeret gyakorlata. A pszichoanalízis alapvető gondolata, hogy létünk lényege, életünkben adott reakcióink egy sajátos belső törés, konfliktus következménye, létezik bennünk tudatos és tudattalan. Sorsunk ennek a kettőnek a viszonyában jön létre. József Attila kettős értelemben is használta a pszichoanalízist. Egyrészt, mint tudományt összekapcsolta a marxizmussal, és úgy vélte, hogy mivel az előbbi a személy tudománya, az utóbbi a társadalomé, a kettő együtt képes az emberi létre valamiféle teljes választ adni. A másik “hasznosítás” az volt, hogy szinte folytonosan részt vett pszichoanalitikus terápiában. Ez pedig egy olyan különleges beszéd, dialógus, amelyben az intenzív kapcsolat tüzében a belső érthetetlen, zavaró elemei, részei válnak megfoghatóvá.

Gózon Ákos

error: Content is protected !!